Házasságáról mesélt Lukács Gyöngyi

Világszerte ismert operaénekes, akárcsak férje. A leghíresebb színpadokon léptek már fel. Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache Székesfehérváron, a Musica Sacrán együtt szerepelnek Verdi Requiemjében, augusztus 12-én.

A Nemzeti Emlékhelyen emelt hatalmas színpadon hangzik majd el Verdi gyönyörû mûve. Az elõadásról nemrég tartott tájékoztatóba a Kossuth-díjas Lukács Gyöngyi Skype-on kapcsolódott be. Elmondta, hogy elõször 22 évesen énekelte a Requiemet a Zeneakadémia nagytermében, majd a mû végigkísérte egész pályafutását. Férje, Alexandru Agache viszont Fehérváron debütál Verdi alkotásában elõször. Az énekesnõ interjút is adott lapunknak.

Mindketten híres, a világban sokat utazó énekesek. Hogyan ismerkedtek meg?

– Korábban is felléptünk már a müncheni Staatsoperben, névrõl már ismertük egymást. Ha az ember utazó énekes, egyik színházból a másikba jár, pontosan tudja, hogy kik hol lépnek fel, azt is, hogy hol tartanak a pályán, mennyire ismertek. Tudtam Alexandruról, hogy világhírû bariton, hiszen az õ nemzetközi karrierje jóval korábban elkezdõdött. Elõször Münchenben, A trubadúrban szerepeltünk együtt, aztán egy ideig külön utakon jártunk. Majd a szöuli operaházban, egy Machbeth-premieren ismét együtt léptünk fel. Õ volt Macbeth, én pedig Lady Macbeth, ott és akkor találtunk egymásra. Azóta õ itt él Magyarországon velem, Budapesten.

A férjével, Alexandru Agachével a Machbeth egyik jelenetében

– Mindketten rengeteget utaznak. Hogyan hat ez a családi életre, miként mûködik ez önöknél?

– Nekünk az a szerencsénk, hogy már kész, ismert mûvészként találkoztunk. Azt látom, hogy mindez azoknál okozhat problémát, akik kezdõ mûvészként kerülnek össze. Ha az egyiknek sikerül, a másiknak nem, az csalódást, frusztrációt okozhat annál, aki úgy érzi, lemaradt. Nálunk ilyen nem fordult elõ, tiszteljük a másikat, toleránsak vagyunk egymáshoz. Otthon gyakorolunk, kijavítjuk a másikat, ha kell, kritika is elhangzik. úgy gondolom, a pályán és a magánéletben is jól megvagyunk.

– Így aztán önöknél nem hangzik el az Molnár Ferenc-i mondat, hogy ne takarj, Sárközy?

– Nem, mi nagyon büszkék vagyunk egymásra. Számomra Alexandru a világ legjobb baritonja, és szerintem nem csak nekem az, és õ is nagyra tart engem. Kölcsönösen elismerjük egymást.

– Jól tudom, hogy két lányuk van? Õk is énekesnek készülnek?

– Nekem az elsõ házasságomból van két lányom, Alexandruval nincs közös gyermekünk. A nagylányom operaénekesnõ, tavaly végzett a Zeneakadémia operatanszakán, Marton Évánál. Az idén posztgraduális képzésen vett részt Angliában, nagyon szép a hangja, nagy jövõt jósolnak neki. Sahakyan Luszine a neve, mivel az elsõ férjem örmény volt. A kisebbik lányom, Sahakyan Emma konzis, magánének szakon tanul, és õ is szép hangot örökölt.

– Szinte nincs is olyan nagy szoprán szerep, amit nem énekelt el. Akad mégis olyan, ami kimaradt, amit hiányol?

– A Giocondát szerettem volna régóta elénekelni. Volt is rá külföldi felkérésem, de akkor éppen nem értem rá, kimaradt, itthon pedig nem volt repertoáron. A jövõ évadban viszont énekelni fogom az Erkel Színházban, ahol a pályám 30 éves jubileumát ünnepelem egy koncerttel. Egyébként mindent, amit a hangomra írtak, elõadtam, elégedetlen nem lehetek.

– Harmincéves pályafutás? Ezt nem hiszem el.

– A harminc év nem azt jelenti, hogy olyan idõs lennék, hanem azt, hogy nagyon fiatalon kezdtem énekelni.

– Mit szóltak a fehérvári felkéréshez, szerepléshez?

– Még nem jártam Fehérváron és a párom sem, sajnos valahogy kimaradt. Egy-két napot el is akarunk tölteni itt, hogy a várost kicsit megismerjük. A felkérésnek örültünk, mert Verdi mûve gyönyörû. Nagyon nehéz, de az egyik legszebb a világon. Szabad téren azonban még nem énekeltem, és gondolom, nagyon sok múlik majd a hangosításon.

szerzõ: Szabó Zoltán, forrás: www.feol.hu