Eötvös Péter 2011-ben, a baszk Euskadiko Orkestra Sinfonikoa harmincéves jubileumára komponálta darabját. „Keveset tudtam addig a baszk zenéről – írta –, szerencsére megtaláltam és meghallgattam egy sor rendkívüli, szöveg nélkül énekelt dalt Ximun Haran gyűjteményéből. Az egyik különösen magával ragadott: egy sas jelent meg a képzeletemben, amely szárnyaival hasítja az eget, a szél hátán megy a végtelenben – a tökéletes szabadság érzését keltve.” A kompozíció méltó e szép programhoz: a karmesterként is világhírnévnek örvendő Eötvös óriási szakmai tudással megírt, ragyogóan hangszerelt, a fuvoláknak, a szólóhegedűnek és a szólócsellónak látványos szólóállásokat juttató partitúrát alkotott.

A nyitószámként felcsendülő műben fontos szerepet kaptak
az ütősök Fotó: Nagy Norbert

Lassú és méltóságteljes tánc hatását keltve

Már az első számban feltűnt, a Ravel-műben pedig bizonysággá vált, hogy az Alba Regia Szimfonikus Zenekar továbbra is kiváló formában van: a zongoraverseny ritmikai szempontból rendkívül kényes kíséretét nagy biztonsággal, a fináléban egyenesen ragyogóan látták el. A muzsikusok számára persze nyilván inspiráló volt a szólista, Ránki Dezső nagyszerű zongorajátéka, aki briliáns technikával, nemes eleganciával játszotta a magánszólamot. Érdekes volt, hogy a jazzáthallásokban gazdag lassú tételt milyen visszafogottan szólaltatta meg a művész, kevéssé az érzelmekre hatóan, inkább lassú és méltóságteljes tánc hatását keltve. A világszínvonalú interpretációt nagy ovációval fogadta a közönség. Rogyion Scsedrin 1967-ben készült Carmen-szvitje eredetileg balettzene, amelyet feleségének, minden idő egyik legnagyobb balerinájának, Maja Pliszeckajának szánt a komponista. A darab az első pillanatban talán meghökkentette az operát jól ismerő zenebarátokat, mivel a zeneszerző vonószenekarra és ütőhangszerekre ültette át a jól ismert melódiákat: az Alba Regia Szimfonikus Zenekar vonósegyüttese és a Horváth Gábor által vezetett öttagú ütőegyüttes azonban meggyőzően érvelt a különleges átdolgozás mellett.

Az est első felében szerzett pozitív benyomásainkat a második részben hallottak csak tovább erősítették: magvas, erőteljes, színekben gazdag hangzásképben gyönyörködhettünk, a gyors tételekben olykor egyenesen csillogó virtuozitással játszott az együttes Dubóczky Gergely határozott, inspirált vezetésével. A terjedelmes kompozíció második részében figyelhettünk csak fel egy-egy, mindenekelőtt a fáradtság számlájára írható hibára, rossz időben történt belépésre, kisebb zavarokra. Ha ezek nem lettek volna, megkockáztatom: mintha hanglemezt hallgattunk volna. A közönség mindazonáltal így is remekül szórakozott: hatalmas vastaps és bravókiáltások köszöntötték a zenekart és dirigensét.