Orosz és magyar mûvek, igényes elõadásban a Vörösmarty Színházban
Rendkívül érdekes mûsor várta a közönséget az idei Filharmónia bérlet nyitóestjén a Vörösmarty Színházban.
Az Alba Regia szimfonikus zenekar programján az orosz romantika két ismert remekmûve, Glinka Ruszlán és Ludmilla címû operájának nyitánya, valamint Rimszkij-Korszakov Seherezádé-szvitje között Beischer-Matyó Tamás 20172018-ban szólóhegedûre és zenekarra készült, Five Color Journey címû kompozíciójának õsbemutatója hangzott el. Az est dirigense Dubóczky Gergely, szólistája a zenekar hangversenymestere, Selmeczi Gábor hegedûmûvész volt.
A Puskin nyomán írott Ruszlán és Ludmilla önállóan is gyakorta felcsendülõ nyitánya az utóbbi évtizedekben sajnos egyáltalán nem kívánatos verseny áldozatává vált: a világ nagy szimfonikus zenekarai mintha presztízskérdést csináltak volna minél gyorsabb elõadásából. Az Alba Regia szerencsére nem szállt be e mûvészi szempontból teljesen értelmezhetetlen küzdelembe: Dubóczky Gergely lendületes, de nem lejátszhatatlan tempót diktálva erõteljes interpretációval adott hangulatos felütést a szezonnyitó bérleti hangversenynek.
Beischer-Matyó Tamás a kortárs magyar zeneszerzés egyik jeles képviselõje, pécsi és budapesti tanulmányok után jelenleg a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem oktatója. Az Erkel-díjas alkotómûvész életmûve a mûfajok széles skáláját vonultatja fel, benne az operától és az oratóriumtól a zenekari és kórusmûvekig, a kamarazenétõl a dalig és a szólóhangszerekre szánt kompozíciókig jóformán mindent megtalálunk. A Five Color Journey (mûfaji besorolását tekintve: capriccio) tulajdonképpen öttételes hegedûverseny, szimfonikus zenekari kísérettel (három hegedûszólammal és nagy létszámú ütõhangszeres együttessel). Gyanítom, a tételek címe (zöld, borostyánsárga, azúrkék, karmazsinvörös és bíborvörös) nem csak különbözõ színárnyalatok megjelölésére szolgál: a zeneszerzõ mintha bizonyos hangulatokra is utalni kívánt volna, többletjelentést hordozó asszociációs mezõk megnyitásával. Elsõ hallásra e titkok mindegyike értelemszerûen nem tárulhatott fel elõttünk: mindazonáltal a darab világos formálása, karaktereinek egyértelmûsége sok helyütt magáért beszélt. Engem legmélyebben a harmadik tétel ragadott meg, melyben a magyar hangszeres népzene gazdagon díszített lassúira emlékeztetõ szólóhegedû-melódiája izgalmas dialógusba lépett az ütõszekció halk anyagával. De említhetném itt a negyedik tétel Sosztakovicsra emlékeztetõ groteszk tánczenéjét vagy a fináléban a bõgõsök szünet nélkül hangzó baljós tremolójával ellenpontozott, a fúvósok méltóságteljes korálját kommentáló hegedûmelódiát. Selmeczi Gábor határozott elképzelésekkel, biztos technikával játszotta a virtuóz magánszólamot, s a zenekarra sem lehetett panaszunk: különösen az ütõszekció remekelt. Erõs taps köszöntötte az elõadókat és a társaságukban színpadra lépõ zeneszerzõt.
A szünet után szintén Selmeczi Gábor kiváló szólójával felcsendült Seherezádé-szvit tolmácsolásáról annyit: néhány évvel ezelõtt csak reménykedhettünk benne, hogy ezt a végtelenül igényes, a zenekari hangszerelés mûvészetének egyik csúcspontját jelentõ partitúrát egyszer saját zenekarunk játékában hallhatjuk Örömmel konstatálhattuk a tényt, hogy az Alba Regia szimfonikusok megértek az ilyen és ehhez hasonló feladatok megoldására: az érdeklõdést mindvégig fenntartó, rendkívül színvonalas interpretációt joggal fogadta a telt házas közönség lelkes vastapsa.
forrás: www.feol.hu, Szabó Balázs írása, fotó: Nagy Norbert
