Vakler Lajos, Ács János világhírû karmesterrel készített interjút, melyben betekintést nyerünk fantsztikus életútjába.

Páratlan élmény várja a klasszikus muzsika szerelmeseit Székesfehérváron, a Harmonia Albensis templomi koncertsorozat keretében, a Kodály Emlékévhez kapcsolódva, július 13.-án, a sorozat második estjét a mester zenéjének szenteli az Alba Regia Szimfonikus Zenekar. Az életmû reprezentatív darabja, a Budavári Te Deum mellett ezúttal két ritkán hallható kompozíció is felcsendül a megújult Szent István Székesegyházban. Az 1906-ban az Adria partján készült, 1929-ben a világhírû olasz mester, Arturo Toscanini felkérésére átdolgozott Nyári este az egyszerûség és a tisztaság színekben gazdag remeke, míg az 1945 májusában befejezett Vértanúk sírján, egy Székesfehérvár számára különösen is fontos és kedves himnusz méltóságteljes dallamát szólaltatja meg. Az est dirigense az olasz operarepertoár világhírû specialistája, a Három Tenor hangversenyeinek állandó karmestere, Janos Acs (Ács János) lesz. A világszerte ismert és elismert karmester nagy ívû zenei pályája, számos tanulsággal, példaként szolgálhat minden zeneszeretõ ember számára.

Az ön számára a zene természetes közeg volt, zeneszeretõ, zeneértõ, a zenével hivatásszerûen foglalkozó családban nõtt fel.

A gondviselés megadta nekem, hogy ismerhessem Kodály Zoltánt személyesen. A bátyám Ács József csodagyerek volt, az õ számára alapította a Zeneakadémián, a Különleges tehetségek osztályát. Az elsõ évadban õ és Perényi Miklós volt a két növendék. Így nekem is megadatott, hogy „csak” zenéljek, jószerivel nem is voltunk gyerekek.

Mi fûzte a zenéhez, volt önökben valamiféle gyermeki vonzalom?

A bátyám megkapta azt a legmagasabb szintû talentumot, hogy tízéves korában képes volt felfogni egy Bach fúgát, s õ maga is írt, vagy Beethoven formában tudott improvizálni, én viszont megkaptam azt az ajándékot, hogy az opera világával kerültem kapcsolatba hétéves koromban. Az Operaház gyerekkórusában énekelhettem, abban az idõszakban, amely a fénykorát jelentette. Az ott eltöltött hét esztendõ meghatározó volt az életemben.

1974-ben, huszonkét évesen elhagyta az országot. Nehéz döntés volt?

Könnyû volt, nem vettek fel a Zenemûvészeti Fõiskolára, semmilyen szakra. Az Ács név nem volt már vonzó a zeneakadémiai körökben, azt szerették volna, hogy a bátyám, aki akkor tizennyolc éves volt belépjen a pártba, õ erre nem volt hajlandó. Elengedték, annak ellenére, hogy Szabolcsi Bence azt mondta, nemzeti érték. Hogy a zene világában maradhasson Németországban talált otthonra. Az én utam Olaszországba vezetett. Álmokkal, tervekkel érkezett meg. Melyik volt az a pillanat, amikor felsóhajthatott-megérkeztem? A gondviselés mindig a tenyerén hordozott, megérkeztem és felvettek, a milánói, a firenzei és a nápolyi egyetemre is. A milánói konzervatóriumot választottam, már csak a Scala miatt is. A tanulmányaim alatt megadatott az is, hogy a Scala-ban statisztaként színpadon lehettem, olyan elõadásokon, mint a Carlos Kleiber vezényelte Bohémélet, amelyben olyan legendák énekeltek, mint a fiatal Luciano Pavarotti, Mirella Fremi, mindez Zefirelli rendezésében. Ebbõl tudtam építkezni. Nagyon sok jó emberrel ismerkedtem meg.

Miként alakul ki idegenben, egy olyan testi, lelki, szellemi erõtér, ami hajtja, ûzi, viszi elõre?

Minden színházat szerettem volna megismerni, mert mindenütt más, nagy karmesterek irányítottak. Az volt a célom, hogy tanuljak. A Scala-ban, Abbado mester volt a zeneigazgató, amikor odakerültem. Õ volt az életem legjelentõsebb Verdi interpretátora, az olasz opera tradíciójának, lelkületének legfontosabb személyisége. 1991 egy rendkívül fontos dátum és nemcsak a szakmai életében. Luciano Pavarotti addig csak annyit tudott rólam, hogy létezik egy magyar karmester, aki sokat vezényel Olaszországban. Felesége, Adua Veroni agentusként szeretett volna bevonni a csapatába, és Lucianonak az volt a feltétele, hogy elõször megnéz egy elõadást a döntés elõtt. Mascagni: Fitz barátja címû operáját vezényeltem, s a szünetben behívott magához, s azt kérdezte, hogyan tudom ennyire érezni Mascagnit, honnét jöttem. Ez volt a barátságunk kezdete.

Ettõl a pillanattól kezdve egyenes út vezetett az 1998-as, elsõ Három tenor misszió elindításához?

A karmester személyisége jelentõs egy világsikerben, az a fontos, ami a koncert elõtt és után történik. Az a fontos, hogy gondolataival, a maga világával mit tud átadni a zenészeinek, s az énekest olyan helyzetbe hozza, hogy a legjobb lehessen. Ehhez pedig olyan karmester kell, aki ismeri az énekhangot, a partitúra mélységeit, és kell hozzá intuíció. Megannyi pillanat adódik egy koncerten, amikor nincs idõ átgondolni a történéseket, ösztönösen kell cselekedni. Egy nagy énekes ezt érzi, ha egy olyan karmestere van, akivel együtt lélegzik. Ez a készség, ha sok szenvedés árán is, nekem megadatott.

Miként fogadta az invitálást. A Kodály – emlékév mindannyiunk számára kiemelten fontos, s az ön családja személyes kapcsolatot ápolt a mesterrel. Hogyan alakult ki a repertoár?

A Budavári Te Deumot, Major István ajánlotta, ez a koncert alapkoncepciója. Nagyon boldog vagyok, mert a Te Deumot még nem vezényeltem, annak ellenére, hogy ez egy olyan univerzális mû, amelyet Kodály Toscanininek ajánlott. Fontos, hogy latin a nyelve, tehát mindenki számára megközelíthetõ, a másik oldalról viszont a hangja a magyar ízt õrzi, s ebben minden benne van a magyarságból, a küzdelmes történelmünk, egy olyan univerzális hangzással megformálva, amit csak õ tudott.

Essék szó a koncert, egy más stílusú darabjairól, a Nyári este és a Vértanúk sírja is különleges alkotás.

A Nyári este voltaképpen egy remek kamarazenei mû, amelyet számos olasz zenekar is mûsoron tart. Kevésbé ismert mû, mert nem annyira látványos, mint Dvorák, vagy Csajkovszkij hasonló alkotásai, de olyan gyönyörû a partitúra, hogy Mozartnak is tetszene. Az egyszerûség és a tisztaság mindenkori etalonja. A Vértanúk sírja alapjául a Bozóky – énekeskönyv szolgál, különleges mû ez is, a maga nemében. Valamennyi változatát ismerem, Kodály számára ez a téma imádság, annyira szerette, hogy két és hat szólamra is megszületett, s ahogy a mû végén mintegy korálnak hozza be a hitvallását, az egyben zenei bravúr is.

Mikor kezdõdik a próba idõszak?

Még várat magára, mert elutazom Koreába, ahol a Turandot vár rám, s közben jövök haza négy napra. Hálás vagyok Székesfehérvárnak és Major Istvánnak a felkérésért, mert ilyen lehetõségem lehet, hogy soha többé nem adódik. Templomban vezényelhetem a Budavári Te Deumot, ez akkora ajándék, hogy nekünk, muzsikusoknak boldognak kell lennünk, mert megadatik számunkra a csoda. Az, hogy Székesfehérváron valóra váltották a klasszikus zene kedvelõinek álmát, és egy profi szimfonikus zenekar dolgozhat, ahol tervek születnek, jövõt építenek, Kodályról beszélgethetünk, ebben a mai világban a csoda kategóriájába tartozik. Köszönöm, hogy részese lehetek.

A cikk a Fejér Megyei Hírlap 2017. július 7-i számában is megjelent.